PEKINGI MAGYAR RAPSZÓDIA
Emlékek a magyar-kínai kapcsolatok 65 évéből
FERENCZY MÁRIA
Fekete Forgószél és házi feladat
1965. őszén kerültem - négy diáktársammal együtt - egyéves ösztöndíjjal Pekingbe, a 语言学院Yuyan xueyuan Nyelvi Főiskolára, kínai nyelvismeretem bővítésére és elmélyítésére. Erre bizony szükség volt: itthon elvégeztem a történelem és a kínai szakot, sok mindent megtanultam, de őszintén szólva kínaiul folyékonyan beszélni nem tanultam meg.
Nagy várakozással indultam el, tanulmányaim és álmaim országába, a mienktől eltérő kultúra világába. Kíváncsi voltam mindenre, a városok szerkezetétől a mindennapi élet sajátosságaiig, az ókor tárgyi emlékeitől kortársaim, a kínai fiatalok világképéig, a nyelvtanítás módszereitől az öltözködés hagyományaiig és a történeti források kiadásától a nálunk ismeretlen ételek ízéig.
Őszközép ünnepére érkeztünk meg: először holdsüteménnyel kínáltak. Új világba csöppentünk, ahol valóban minden más volt, mint otthon.
Kollégiumban kaptunk szállást, kétszemélyes szobákban, én történetesen egyedül, mert akkor még nem költöztettek össze eltérő nemzetiségűeket. Legalább húsz nemzet fiai, lányai tanultak a főiskolán kínaiul, igen különböző szinteken, de mind igen intenzíven. Heti húsz órát kaptunk, nemcsak házi feladatokkal megtoldva, hanem rendszeres esti filmvetítésekkel és kisebb kirándulásokkal kiegészítve.
Nagyon lefoglalt az óralátogatás, a tanulás, a környezet és a körülmények megismerése. Kezdő tanár létemre nagy érdeklődéssel figyeltem a tanítás módszereit is. Tanárainkat minden dicséret megilleti figyelmükért, türelmükért, a kezdeti felmérések után körültekintően felépített tanmenetért és a személyre szabott konzultációkért, például fokozatosan igyekeztek javítgatni még egyéni kiejtési problémáinkat is. Azonban be kell vallanom, az alkalmazkodás nem ment nehézségek nélkül: fiatal felnőttként sokszor úgy éreztem, gyerekek tanítására való módszereket kell elfogadnunk. De nagy ambícióval tanultam, igyekeztem megfelelni a feladatoknak, így aztán időbe telt, mire tudatosodott bennem, hogy az anyanyelvi környezetben a jó tanárok segítségével az élő nyelv megismerésében messzire juthatok, és nagyon érdekes körülöttem a színes, nemzetközi diáktársaság, de hihetetlenül elzárt világban élünk, az iskola személyzetén kívül más kínaiakkal nem találkozunk, és nincsen mód megismerkedni az iskolán kívüli hétköznapi élettel sem.
Amikor már könnyebben kifejeztem magam (és biztos voltam benne, hogy nem saját ügyetlenségem akadályoz a kínai élet megismerésében), szóvá is tettem ezt a problémát, annál is inkább, mert mindnyájan tudtuk, hogy a szomszéd intézményben, a 外语学院Waiyu xueyuan Idegennyelvi Főiskolán volt magyarul tanuló csoport is! Az akkori időkre jellemző, hogy nem kereshettük meg őket (holott a városba menet a buszmegállóhoz gyalogolva átjártunk a főiskola udvarán), és nekik sem volt szabad minket fölkeresni.
Az iskola illetékesei egy idő után helyt adtak a kérésemnek, és valamikor télen értesítettek, hogy lehet kínai szobatársnőm! Örültem a döntésnek. Néhány nap múlva a szobámban emeletes ágyra cserélték az addig üres ágyat, aztán beköltözött mellém - no, nem egy, hanem - két kínai diáklány!
Kicsit szűkösnek gondoltam a szobát hármunknak, de a két lány természetesnek vette a helyzetet, nem okozott gondot, hogy ki alszik a felső ágyban, és békésen megosztoztak az íróasztal fiókján. Nekem szokatlan volt, hogy félhangon olvastak, hangosan tanultak, de amikor rákérdeztem, azt mondták, aki olvas, tanul, csak a saját munkájára és hangjára figyel, másra nem, és így nem zavarják egymást. Nagyot nyeltem - és megtanultam csak a saját munkámra, a saját hangomra figyelni, hiszen én akartam kínai diákokkal együtt lakni.
Nem volt okom megbánni ezt a döntést. A lányok komolyan vették a feladatukat, hogy segítsenek nekem a nyelvtanulásban. Sajnáltam, de el kellett fogadnom, hogy a viszonzás lehetősége nem merült föl: ők angol szakosok voltak, nem is próbálgatták velem friss angol tudásukat; később láttam, hogy csak kínaiból angolra fordított szövegeket olvastak.
Beszélgetéseinkben nehezen jutottunk túl azon a fokon, hogy házi feladataimat csiszolgattuk (ebben megtapasztaltam a kialakulóban lévő köznyelv kiforratlanságát is: megesett, hogy amit együtt gondosan kijavítottunk, a tanárom másképp tartotta helyesnek). Rendszeresen foglalkoztunk - ahogy nekik előírták - a Renmin Ribao aznapi vezércikkével is.
Kezdeti gyanakvásuk később oldódott, de valószínűleg sohasem bíztak meg bennem igazán, így például nem érezték méltánytalannak, hogy feleannyi kérdésemre sem válaszoltak, mint amennyire tőlem feleletet vártak. Azt mégis megtudtam, hogy húsz év körül járnak, egyikük, az alacsonyabb termetű, szemüveges diáklány parasztcsalád gyermeke Csiangszu tartományból - egyszer elmagyarázta, hogyan kell a rizspalántákat térdig érő vízben állva-hajlongva nyílegyenes sorokba kiültetni. Másikuk, a magasabb termetű lány nagy öntudattal, büszkeséggel hivatkozott munkásszármazására. A családja Peking körzetében lakott, és az ő generációjának (idősebb) tagjai csakugyan gyári/ipari munkások; de a szülők, a család életformája, amennyire elbeszéléséből meg lehetett ítélni, őrizte még a paraszti jelleget. Az idősebb generáció többsége (a nők kivétel nélkül) mindkét családban írástudatlanul nőtt föl, és életük tapasztalatából tudták, mi az éhhalál.
Fiatal tanulótársnőimnek ez a háttér adta az alapot annak megbecsüléséhez, hogy kétkezi dolgozók gyermekeként főiskolára járnak, rendezett körülmények között, kínai mértékkel mérve tisztes színvonalon élnek, kollégiumban laknak, nő létükre önálló életre, tanári hivatásra készülve a fővárosban tanulnak.
Nem sokkal a Kínai Népköztársaság kikiáltása előtt születtek, ez számukra a család fölszabadulása, az élet nagy fordulata volt; a forradalom egyszerűen (de végletesen értve) a sors megváltozása (szóhasználatukban mind a kettő: 革命 geming); a forradalom vezére pedig, akinek a nevéhez mindez köthető (és ezáltal megfogható): mitikussá növekedő, mennyei magasságokból intő, élő jelkép. Büszkén hirdették, hogy ők e forradalomnak örökösei, maguk is forradalmárok.
Nem tudom ugyan, pontosan milyen eligazítást kaptak, mielőtt összeköltöztünk, és politikai feladatként vállalták a velem való foglalkozást, de az kiviláglott, hogy mint "revizionista ország" polgárát, biztosan nem soroltak elvtársaik közé. Márpedig ha nem vagyok elvtárs, akkor tulajdonképpen ellenségnek kell lennem. Nekik, paraszt-proletárforradalmároknak, az osztályellenség, a burzsoázia a fő ellenségük, így engem is ebbe az osztályba soroltak, s burzsoának minősítettek. Első benyomásaik megerősíthették ítéletüket: nagyon gazdagnak láthattak (sokkal több ruhám, holmim, könyvem, pénzem volt, mint nekik), és ellenérzésüket csak fokozhatta, hogy tudatlanságból bizonyára többször megsértettem őket. De a hétköznapi életnek ugyanolyan apró tapasztalatai, amilyenekkel ítéletüket megtámogatták, meg is tudták tépázni ezt az üres absztrakciót: egyszer később megmondták, hogy akkor kezdtek rám más szemmel nézni, akkor kezdtek emberszámba venni (ti. nem egyszerűen egy "tengeren túli gazdag burzsoá ördögnek" tartani), amikor látták, hogy nemcsak magam kimosom, hanem saját kezűleg meg is foltozom a fehérneműmet.
Semmit sem tudtam meg arról, hogy volt-e választottjuk, tervezték-e, hogy tanulmányaik befejezése után férjhez mennek, és ebbe beleszól-e a családjuk vagy bárki más. Azt viszont megtudtam, hogy a klasszikus irodalmat is a múlt kisöprendő maradványai közé sorolták. Egyetlen kivételt tettek: a Vízparti történetet (Shui hu zhuan) szívesen olvasták, mert hőseiben (Lu Hszün véleményével ellentétben) parasztforradalmárokat láttak. Jelképnek is szép, amit a rizstermesztők leánya egyszer elmagyarázott: a szereplők közül igazságérzetéért és mindent elsöprő erejéért Fekete Forgószélt ( 黑旋风 Hei Xuanfeng, 李逵 Li Kui) választotta példaképül. - Li Kui sem igazán paraszt, még ha a regény többi hősénél közelebb is áll hozzá; egyszerre szemérmes és faragatlan; tagadhatatlan igazságérzetével, óriási erejével, indulatainak vakságával és ezeknek minden következményével együtt - visszatekintve - számomra a kínai fiatalok ezen generációjának a sorsát jelképezi.
Lakótársaim kikérdeztek Magyarországról is. Kiderült, hogy erre föl is készültek, mégpedig a Nagy szovjet enciklopédia Magyarország címszavának kínai fordítása alapján, mert ezt az egyetlen művet találták a főiskola könyvtárában az én szülőföldemről. Egyszer épp a Tanácsköztársaság érdekelte őket. Mi történt? Miért? Miért bukott meg a Tanácsköztársaság? Mi következett utána? - Próbáltam elmondani a bukás okait, leírni a Horthy-rendszer uralomra jutását, megszilárdulását. Megkérdezték, mit csinált akkor a munkásmozgalom. Mondtam. Nem értették. Tovább mondtam, még kevésbé értették. Aztán végre föltették azt a kérdést, amelyből megérthettem, mi az ő problémájuk:
- Értjük - mondták -, hogy a Tanácsköztársaságot le lehetett verni. Értjük, hogy az új, ellenforradalmi kormány berendezkedett a fővárosban, és kézben tartotta a városokat. De mondd, hát nem volt nálatok falu, hogy abban az időben a forradalmi harc bázisa legyen?
...Hamar rájöttem, hogy ott, akkor ez volt az egyetlen értelmes kérdés, amelyet föltehettek, hiszen csak a számukra ismerős viszonyok alapján gondolkodhattak. Arra már nehezebb volt rájönnöm, hogyan adhatok értelmes és a számukra elfogadható választ. Világos volt, hogy ha nem olyasmiből indulok ki, ami hozzájuk közel áll, amit ismernek, és aminek a tekintélye kétségbevonhatatlan, egyszerűen nem veszik, nem vehetik komolyan az érveimet, annyira távoli dolgokról van szó.
Mao Ce-tungra hivatkoztam tehát, aki egy1928-as írásában ("Miért állhat fenn Kínában a vörös hatalom?" - 中国的红色政权为什么能够存在Zhongguo de hongse zhengquan weishenme nenggou cunzai? Mao Ce-tung Xuan ji I. Peking, 1951. p. 51-60.) egy félmondatban megemlékezik arról (53. old.), hogy Kína gazdasága nem egységes tőkés gazdaság, s a félgyarmati helyzet és a félfeudálisnak nevezett állapotok mellett ezzel is összefüggésbe hozza a militarista csoportok háborúit, és azt mondja, hogy ez a fajta polgárháborús helyzet egyedülálló a világon. Erre támaszkodva próbáltam a két világháború közötti magyar falu gazdaságáról és társadalmi megosztottságáról beszélni.
Vitapartnereim nem emlékeztek a szövegnek erre a helyére; viszont miután megtaláltuk a kötetben, minden addiginál nagyobb figyelemmel hallgattak végig. - A történet hitele kedvéért meg kell mondanom, hogy én csak azért emlékeztem a kritikus félmondatra, mert diákkoromban megfigyeltem, hogy az eredeti szöveghez képest az 1951-ben megjelent magyar fordítás inkább bő értelmezés, mintsem fordítás, ugyanakkor a benne foglalt gondolat részletes kifejtését sokáig hiába kerestem.
Sosem derült ki, hogy végül is meggyőztem-e őket valamiről. A témára már nem tértünk vissza: hamarosan mindannyiunkat elsodortak a "kulturális forradalom" hullámai. Ők lelkes "vörösgárdisták" lettek, májustól kezdve tanulás helyett is gyűlésekre jártak, "bombázták a vezérkarokat", én pedig hazajöttem. Megtudtam még, hogy ősszel egy "hosszú menetelés" során elgyalogoltak Yen'an-ba, aztán vissza - de nem tudom, hogy azután mi lett velük.
Talán ennyiből is érzékelhető, hogy nyelvi készségeim gyarapodásán felül is sokat köszönhetek két kínai diáktársnőmnek: végső soron a velük való beszélgetések nyitottak ajtót az akkori kínai valóság megismerése felé. Köszönet érte! Remélem, hogy túlélték azt a történelmi időszakot, és utána még tartalmas élet várt rájuk: ők is megvalósíthatták életük álmait.
Ferenczy Mária két kínai lakótársnőjével a kollégium udvarán Pekingben, 1966 tavaszán
Ferenczy
Mária (kínai név: 范凌思 Fan
Lingsi)
1941 Budapest - 2017 Budapest
1965-ben kínai szakos bölcsész és történelem szakos tanári diplomát szerzett az ELTE-n, ugyanott doktorált. 1965-66-ban egy évig tanult Pekingben. Dolgozott az ELTE Kínai Tanszékén (könyvtáros, majd kutató, 1966-79), az MTA Orientalisztikai Munkaközösségben (kutató, 1980-88), majd a Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Művészeti Múzeumban (gyűjteményigazgató, 1988-2002). Onnan ment nyugdíjba. Élete végéig folytatta kínai művelődéstörténeti kutatásait. Mintegy ötven tanulmánya jelent meg.