PEKINGI MAGYAR RAPSZÓDIA

Emlékek a magyar-kínai kapcsolatok 65 évéből


Csongor Barnabás
Csongor Barnabás

CSONGOR BARNABÁS

Az első kínaiak, akikkel találkoztam


Kamasz koromban kezdett érdekelni a Kelet. 1935/36 -ot írtak akkoriban, a rádió és a sajtó tele volt Japánnal. Burjánzott a Zsirai Miklós tanár úr által később délibábos nyelvészkedésnek titulált áltudományos irodalom, amely édes anyanyelvünket tévedhetetlenül rokonította a sumértól kezdve a közép-amerikai maja indiánokon át az ó-görögig és angol nyelvig - és én buzgón elolvastam minden ilyesmit, amihez hozzáférhettem, s mivel édesapámtól úgy tudtam, hogy apai ágon bunyevácok (délszláv népcsoport) az őseink, természetesen elhatároztam, hogy bebizonyítom a magyar-japán rokonságot. Nekiálltam japánul tanulni. Ebbéli igyekezetemnek egyetemre kerülésemkor 1942-ben Ligeti Lajos professzor vetett véget, aki közölte velem, hogy "japán nyelvoktatás nincs! Vagy tanul kínaiul, vagy elmehet!"

Mit tehettem: nyeltem egyet, és nekiálltam a kínainak - aztán ez lett az életem programja. Akkor és még évekig álmomban sem gondoltam, hogy valaha eljutok Kínába. Azt hittem, úgy tanulom majd a kínait, ahogy a középiskolában a latint: azzal a céllal, hogy önállóan tudjam olvasni és érteni a sok ezer éves kínai írásbeliség alkotásait. (Mellesleg: japánul azóta sem tanultam meg; kínaiul pedig egyszerűen nem lehet tudni).

Az első kínai, akivel találkoztam életemben, Chao Tung Sung (így írta a nevét, pinyin-ben: Zhao Dongsheng 趙東生) sanghaji szemorvos volt. Az 1942/43-as tanévben Németországból jött át a budapesti szemklinikára tanulmányútra, dr. Radnót Magda, a későbbi professzor mellé. Emellett tartott a budapesti tudományegyetem Kelet-ázsiai Intézetében kínai nyelvórákat, ezekre jártam többedmagammal (közülük csak én maradtam meg a sinológia mellett). Chao doktor az óráit németül tartotta, azaz kínai mondatokat mondott, és lefordította németre. A kínai mondatokat szép, olvasható írásjegyekkel felírta a táblára, de a kínai írás szabályaival már nem foglalkozott, nem tanított minket írni. Egy-egy órán vagy háromszor teleírta a táblát, kétségbeesett igyekezettel próbáltam lemásolni, persze, nem sikerült. Mégis, ez volt az első lehetőség, hogy érzékeljem: a kínai élő nyelv és kultúra is, nem csak a könyvekben létezik.

Chao doktor 1943 őszén hazament európai feleségével. - 1957-ben, első kínai utamon Sanghajban összehoztak vele. Bemutatott családjának, kínai feleségének és három-négyéves kisfiának. (Európai feleségét feltehetően az üldözés elől mentette ki.) Később még egyszer hallottam róla: 1984-ben Kaifeng és Xi'an közt a vonaton sanghajiak mesélték, hogy még aktív, a szemklinikát vezeti.

Utána csak 1949-ben került újra anyanyelvű tanár a tanszékre, a sanghaji Dr. Somogyi Györgyné Cu Ré-ü (朱瑞玉 Zhu Ruiyu) személyében. Férje, Dr. Somogyi György orvos volt, a spanyol polgárháborúból a baloldal bukása után Sanghajba menekült, ott élt a negyvenes évek közepéig. Ott vette feleségül Cu Ré-ü-t (férje az egyszerűség kedvéért Cu Évának mutatta be). Amikor megismertem őket, már két fiuk volt, Józsika és Petike. Somogyiné megtanult magyarul, és kínai lektor lett a tanszéken. Ő volt az első, aki sokakat - esetenként igen eredményesen - tanított kínaira. Munkáját igen lelkesen, nagy hivatástudattal végezte.

Egy alkalommal rábukkantunk egy hazai újsághírre, amely Vuhengcsang Antal traktoros teljesítményét méltatta. A traktoros - neve alapján kínai apa fia - láthatólag csak magyarul tudott; szándékozott volna megismerkedni apanyelvével; Somogyinéval együtt izgalommal vártuk jelentkezését, de sajnos, ez nem történt meg.

Jellemző az akkori időkre, jobban mondva akkori kínai tudásom színvonalára, hogy oktatási segédletként Somogyinéval írtunk egy kínai nyelvtant, amelynek csak két baja volt: az egyik, hogy a kínai nyelvtan bemutatása csupán annyiból állt, hogy a középiskolás magyar nyelvtan kategóriái mellé odaírtuk azok kínai megfelelőit, a kiejtést pedig - pinyin még nem létezett - a csak nyomtatott szövegben használható "népszerű magyar átírással" adtuk meg. Bonyolította a helyes kiejtés tanítását, hogy Somogyiné sanghaji lévén, a putonghua déli változatát beszélte, az pedig, mint ismeretes, bizonyos szavakban a s- és sh- szókezdőket nem különbözteti meg. Ennek ellenére a segédletet sokszorosított formában megkapták diákok.

Somogyinét az ötvenes évek elején a tanszék vezetője, Ligeti Lajos professzor, akadémikus aspirantúrára jelölte, amelyet ő nagy lelkesedéssel vállalt volna, témája a kínai nyelvészet témaköréből került volna ki. Sajnos, mielőtt még sor kerülhetett volna a konkrét feltételek megfogalmazására, Somogyiné kórházba került, és 1953-ban belehalt egy vakbélműtét komplikációiba.

Felnőtt fiai hazalátogattak, felkerestek. József Nyugat-Berlinben filmezéssel foglalkozott, édesanyjáról szeretett volna filmet csinálni. Öccse, Péter, matematikus, pár évvel később anyjának Tajvanon élő bátyját kalauzolta Pesten. A nagybácsi többek között húga hajdani munkahelyét szerette volna megtekinteni. Sajnos, a valamikori Kelet-ázsiai Tanszéknek a Múzeum körút 4/c alatt az átépítések folytán még a nyoma is eltűnt - a környékére települt Spanyol Tanszék tanárnője viszont régi ismerősként üdvözölte Pétert, lévén, hogy apáik a spanyol polgárháború veteránjaiként összejártak.

1955-ben a magyar-kínai kulturális egyezmény keretében kezdte meg munkáját az egyetem kínai tanszékén a következő kínai lektor, Guo Yuheng 郭預衡. Ő jóval magasabb képzettségű volt egy nyelvi lektornál: eredetileg a pekingi Tanárképző Egyetem irodalomtörténeti tanszékén volt adjunktus. Óráit kínaiul tartotta; vég nélkül konzultáltunk vele klasszikus kínai szövegek problémáiról. Tevékenysége így nagyban hozzájárult jómagam és az idősebb hallgatóim klasszikus kínai nyelvi és filológiai ismeretei gyarapításához, később megjelent műfordításaink megalapozásához.

Fél év múltán megérkezett a felesége, Zhao Shuhua is, képzett nyelvtanár, akinek volt gyakorlata külföldiek kínaira tanításában (otthon vietnámiakat tanított kínaira). Itt is igen eredményesen látta el az élő nyelv oktatását.

Guo Yuhenggel kapcsolatos első élményem alkalmat adott bizonyos, Kelet-Ázsiával kapcsolatos problémám tisztázására. Az történt ugyanis, hogy a tanszékre való megérkezése első napján elvittem egy kis sétára Budapesten, hogy valamennyire megismerje a várost. A Váci utca elején egyszer megállított és nekivágott az utcának egyedül: egy honfitársát vélte felfedezni a járókelők közt a túlsó járdán. Magamra maradva csak azt láttam, hogy pár szót váltanak, aztán Guo visszatért hozzám. "Koreai volt" közölte - én meg megnyugodhattam, hogy lám, ez nemcsak nekem lett volna probléma.

Guo Yuhang és Zhao Shuhua után már rendszeresen váltották egymást két-három évenként a Kínai Népköztársaságból érkező kínai lektorok - ahogyan a magyar lektorok is utaztak Pekingbe.

1950-ben megérkeztek Budapestre az első kínai ösztöndíjasok azzal a feladattal, hogy megtanuljanak magyarul, és elsőként kezdjék el a két ország és a két nép közti kapcsolatok kiszélesítését és elmélyítését. Négy fiú és egy leány jött Budapestre, egyetemet végeztek már, és valamennyire tudtak angolul (ahogy különben Guo Yuheng is). Érkezésük bizonyára kissé váratlanul érte a magyar illetékeseket, mert magyar tanáruknak engem tettek meg. Egy évig dolgoztam velük (utána már külön intézmény szolgálta a külföldi diákok magyar nyelvoktatását). Mondanom sem kell, hogy ebben a munkában inkább még angol tudásom, semmint kínai nyelvi ismereteim játszották a fő szerepet. Ezek a kínai diákok bejártak a kínai tanszékre, időnként böngészgettek is könyvtárunkban. Szorgalmasak voltak, jól haladtak, bár nem lehetett őket rávenni, hogy ne egymás között gyakorolják a magyar nyelvet. Tanításukból én is sokat tanultam; persze, amikor jómagam 1957-ben életemben először eljutottam Kínába, túlnyomórészt könyvekből szerzett kínaiságom kemény próbának lett kitéve...


Dr. Csongor Barnabás (kínai nevek: 陳囯 Chen Guo,牀兀爾 Zhuangwu'er)

1923 Miskolc - 2018 Budapest

1947-ben az ELTE-n szerzett magyar-olasz szakos tanári diplomát, és bölcsészdoktorátust kínai, mongol és török filológiából. Munkahelye az ELTE Kelet-ázsiai/Kínai Tanszéke volt ( díjtalan tanársegéd, 1948-50; adjunktus, 1950-62; tanszékvezető docens 1963-83). 1960-ban kandidátusi tud. fokozatot szerzett; hangtörténeti kutatásai után irodalomtörténettel és műfordítással, elsősorban klasszikus regények magyarra fordításával foglalkozott. 1983-ban ment nyugdíjba, élete végéig oktatott és folytatta műfordítói tevékenységét.


Legfontosabb fordításai: 
  • Si Naj-an: Vízparti történet I-II.
  • Vu Cseng-en: Nyugati utazás avagy a Majomkirály története I-II.
  • Tung Jüe: Ami a Nyugati Utazásból kimaradt
  • Szép asszonyok egy gazdag házban (csak részletek jelentek meg)
  • Klasszikus versek és elbeszélések

A "PEKINGI MAGYAR RAPSZÓDIA - Emlékek a magyar-kínai kapcsolatok 65 évéből"

a Magyar-Kínai Baráti Társaság saját szerkesztésű, kétnyelű (magyar és kínai),

2014-ben megjelent kiadványa.

Az írásokat felhasználni, azokat idézni kizárólag a forrás pontos megjelölése

és a jogtulajdonos írásbeli értesítése mellett engedélyezett.

Minden jog fenntartva.

©MKBT ©Szerzők és jogutódok