Dulong

A mindössze 5 000 fős nemzetiség a Dulong Autonom megyében Yunnan tartományban a kínai-burmai határ közelében él. Nyelvük a tibeti nyelvcsaládhoz tartozik, önálló írásuk nem alakult ki. Lakó helyük a gyönyörű hegy-völgyes, erdős terület elsősorban a vadászat kialakulását segítette. A tiszta, bő vizű Dulong és más kisebb folyók kedveztek a halászat elterjedésének. Ezek megélhetésük fő forrásai, de a gyógynövények gyűjtése az erdőkben a vadon fái között szintén a mindennapok megszokott tevékenységéhez tartozik. A kevés megművelhető földterületen főleg különféle gabonát termesztenek maguk és háziállataik ellátására, felkészülve a zord téli hónapokra is. Az októbertől tavaszig tartó hónapokban a falvak szinte teljesen el vannak vágva a külvilágtól a hó miatt.

Házaik főképp fából épülnek és általában kétszintesek, ahol a felső szinten – ahová létrákon jutnak fel – él a család. Az alsó szinten tartják állataikat. Családi életüket a ”házi-tűzhely” köré szervezik.
A házban több családi-tűzhely van, mert a megházasodott gyerekek is a szülőkkel maradnak. Az új-családot egy új családi tűzhely megjelenése jelzi, és e körül zajlik életük. Házaikat színpompás pamut és len szőttesekkel díszítik. Népviseletükben a nők hosszú ujjú felsőruhát és ugyancsak hosszú szoknyát viselnek. Derekukon virágmintás, vászon kötényt hordanak, lábukat csíkokra vágott szalagokkal tekerik körbe, nyakukban nagy szemű magvakból fűzött láncot hordanak. Régen a lányok arcát 12-13 éves korukban színes lepke mintázatokkal tetoválták ki mivel hitük szerint az elhunytak lelke pillangóvá alakul át.

Szoros együtt tartozásukat fejezi ki, hogy minden vad elejtéséből egyformán kell részesülnie mindenkinek. Szégyen, ha valaki nem osztja meg a zsákmányt másokkal. Ha valamelyik család bajba kerül a szomszédok kérés nélkül igyekeznek segítséget nyújtani. A közösség összetartozását és a kölcsönös, teljes bizalmat láthatjuk abban a szokásban, hogy házaikat sohasem zárják be, ha elmennek otthonról, ha az úton bármit találnak, azt nem viszik el. A betakarított terméket a házuktól távol a hegyek lejtőin tárolja minden család.

Az évente megünnepelt Kacuiwa, az év utolsó hónapjának, az öregek által kiválasztott egyik szerencsés napja. A hegyek isteneinek ünneplése után vidám ünnepélyt rendeznek különleges táncokkal, melyeket dobokkal, húros hangszerekkel kísérnek. Különösen kedvelik a Mangguo elnevezésű húros hangszert, melyet szólóban vagy többen együtt szólaltatnak meg.

Tradícióikat igyekeznek megőrizni és tovább hagyományozni, de a fiatal lányok már nem tetoválják arcukat és a hegyeken túlra eljutók valamint a beszivárgó külvilág lassan a mindennapi életet is megváltoztatja.